A Hip-Hop igazi atyja: Robert Moses – Bronx az ötvenes, hatvanas években

1953-ban új időszámítás kezdődött a New York City életében. Bronx közepét egyre hosszabb ember készítette ösvény, vágja ketté. Az ösvény későbbi neve: Cross-Bronx Expressway.
Egészen az ötvenes évekig Bronx szorgalmas, főleg munkásosztálybeli közösségeknek adott otthont, ahol a különböző nációjú emigráns csoportok viszonylag békességben és egyetértésben éltek egymás mellett. A Bronx sorsa igazából 1929-ben pecsételődött meg, amikor különböző üzleti körök nyomására a New York-i Fejlesztési Bizottság egy új fejlesztési tervet fogadott el. A terv egyszerű volt: Manhattan, mint az üzleti világ központja, melyet körkörös autópálya rendszer közvetlenül kötne össze a környező elővárosokkal. Az autópályák természetesen a Manhattan körülvevő kerületek, így Bronx szívén keresztül haladt. A kormánypénzekből támogatott program példátlan hatalmat adott Robert Moses kezébe, aki nem zavartatta magát, és egyetlen tollvonással hagyta jóvá a hatvanezer Bronx-i otthonának elbulldózerezését, „több ember van útban, ennyi az egész”, mintha csak számokról lenne szó.
A beruházásnak azonban visszafordíthatatlan eredményei voltak. Hirtelen sehol sem voltak az egyre prosperáló zsidó és olasz családok, akik az autópályát követve a napfényes elővárosokba költöztek. Helyüket a belső kerületekből kiszorult szegény Afro-Amerikai és Puerto Rico-i családok kezdték megtölteni, olyan – Moses grandiózus lakásépítési projektjének keretében épített – lakótelepeken, mint a Bronx River Houses, Soundview Houses vagy a Milkbrook Houses. Ezek a lakótelepek a jól csengő „torony a parkban” elvet követve húsz-huszonöt emeletes épület-mamutok voltak, gyakran több száz lakást magukba foglalva. Bár papíron mindez eszményein hangzott, a probléma máshol volt keresendő. A már említett olasz és zsidó családok nemcsak vagyonukat vitték magukkal, de munkahelyeiket is. A hetvenes évek közepére a Bronx hatszázezer ipari munkahelyet veszített, a szektor negyven százaléka elvándorolt. A munkanélküliség a fiatalok körében az ijesztő hatvan százalékot verdeste, és egyes kerületekben a nyolcvan százalékos munkanélküliség sem volt ritka.
Az egyre lejjebb csúszó helyi gazdaság egy sajátos „iparágat” talált magának. A háztulajdonosok és biztosító társaságok egymással karöltve az üresen álló, pusztuló házakat egyszerűen felgyújtották. Mindenki jól járt. A háztulajdonosok a már semmire nem használható épületek után begyűjtötték a biztosítási díjat, a biztosítok pedig még több biztosítást adtak el. Amikor egy épület már semmi profitot nem hozott, jöttek a gyújtogatók. A gyakorlat egy idő után olyan méretet öltött, hogy a városrész az 1970-es évtizedben negyvenháromezer lakást vesztett, csupán 1973 és 1975 között harmincezer tűzesetet jelentettek a Bronxban.    
Dél Bronx siralmas képet festett. Kiégett épületek, gyakran egész háztömbök, melyeket új lakók vettek birtokukba: heroin függők és a bandák uralták a harmadik világra hasonlító tájképet. Na igen a bandák. A hatalmas méreteket öltő munkanélküliség és kábítószer-függőség problémáját a bandák tetőzték. Bandák már a negyvenes-ötvenes években jelen voltak a környéken, de ez itt már egészen más volt. Nem egyszerű iskola utáni csavargásokról, verekedésekről szólt ez már. Dél Bronx inkább hasonlított egy háborús övezetre, ahol minden háztömb, kerület egy-egy banda felségterülete volt. Savage Skulls (Barbár Koponyák), Black Spades (Fekete Pikkek), Savage Nomads (Barbár Nomádok), Seven Immortals (Halhatatlan Hetek), Ghetto Brothers (Gettó Testvérek) voltak az új urak. Gyakran elég volt egy rossz utcába fordulni vagy rossz dolgot mondani, és a tévedés az illető életébe került. A bandák főleg Afro-Amerikaiak, és Puerto Ricóiak voltak, akik kedvenc időtöltése egymás gyepálása volt, de gyakran kerültek összetűzésbe Észak Bronx fehér bandáival. Mivel egymás szapulásánál már csak a védtelen egyedülállók kirablása és megfélemlítése volt „szórakoztatóbb”, ezért nehéz volt kívülállónak maradni. Ha tinédzser voltál Dél Bronxban és élni akartál, valamelyik brigádba be kellett lépned. A másik nagy vonzóereje a bandáknak a valahová tartozás volt. Sokan második (gyakran igazi) családjukra leltek, ahol hasonló gondolkodású társakra, megértő fülekre találtak.